A MAGYAR FA

Ha egy fára ragyog a nap fénye,
hogyne lenne életre reménye!
Meleg a fény, fakad a rügy tőle,
zöld levélke bújuk ki belőle.
Sok kis virág, fehér kelyhű, tiszta.
A kék égre úgy mosolyog vissza.
S ha lehullik mindenik virága,
gyümölcsöktől hajlik a fa ága:
Ha egy fára ragyog a nap fénye,
hogyne lenne életre reménye!

Mért látom hát kopáran a fámat,
az én szegény, szomorú hazámat?
Hiszen Isten kegyelmének napja
sugarát rá bőséggel hullatja.
Mért mered hát csupaszon az ága?
Miért nem fakad rügye és virága?

Kis rügyecskék, ti talán tudjátok.
Hívogatón, ha letekint rátok,
talán ti nem engedtek szavának,
kis rügyei a nagy magyar fának!
Tavaszt csak nap melege adhat.
Tavaszt csak az Úr Jézus fakaszthat.
De hogy a fa virágba boruljon,
kis rügyecske kell, hogy kiviruljon,
engedjen a napfény melegének,
Megváltója nagy szeretetének.

Rügyszívecske nyílj meg valahára!
Meleg árad le a magyar fára:
az Úr Jézus kegyelmének fénye.
Hogyne lenne életre reménye!

Túrmezei Erzsébet

 

MÁRCIUSI ÁLOM

Álmodom egy fényes,
nagy magyar királyról.
Jönne, hol a nap kél,
fényes csodatájról.
Jönne hóparipán,
erős mentőkézzel.
Igazság sarjadna,
merre lova lépdel.
És amerre járna:
Segítséget senki
hiába nem várna.
És ahová térne,
égi áldás térne:
Igazi jót senki
hiába nem kérne.
Édes, szép hazánkban
békesség honolna.
Milyen szép is lenne!
Milyen jó is volna!

Nem is lehetetlen.
Nem is olyan álom.
Hiszen él egy Király,
fényes csodatájon.
Fényes égi tájról
hozzánk le is szállott.
Hozott segítséget,
hozott igazságot,
ragyogó örömöt,
boldog békességet!
Csudaorvosságot
annak, kit seb éget.
Hódoló szívünk bár
mind elébe vinnénk,
hatalmában bíznánk,
erejében hinnénk!
Amíg minden magyar
nem hajt neki térdet,
az én édes hazám,
tudom, fel nem ébred.
Erős, mentő kezét
megragadva kérem:
„Édes Uram Jézus!
Mentsd meg az én vérem!”

Túrmezei Erzsébet

 

KIS ANGYAL KÉRÉSE

Odaáll egy kicsi angyal
Úr Jézus elébe,
belenéz a jó Megváltó
szerető szemébe.
Lehajol a nagy Király, hogy
könnyítsen a dolgán.
Megkérdezi nyájas szóval:
„Mi baj, kicsi szolgám?

Jó-e, szép-e itt az égbe’,
hova szíved vágyott?”
„Ó, köszönöm, Uram Jézus,
ezt a boldogságot.
Nem vetekszik a sorsommal
még a királyé sem.
Mégis… mégis Uram Jézus,
volna egy kérésem.

Éhségnek és fájdalomnak
én színét se látom.
Hanem tudod, lenn a földön
van egy kis barátom.
Tudod, az a Vili, aki
Rólad beszélt nekem,
mikor ott a fehér ágyban
feküdtem betegen.

Uram Jézus, azt a Vilit
áldd meg nagyon, kérlek.
Add, hogy hozzád hű maradjon!
Minden rossztól védd meg!
Te adj neki meleg ruhát
kenyeret, ha éhes,
Te segítsd őt napról napra
közelebb az éghez!”

Mosolyog a jó Megváltó.
Tudom, meghallgatja.
meg is simogatja.
Kiterjeszti mentő kezét
Vili fölé áldva:
hadd jusson el ő is egyszer
fényes mennyországba.

Túrmezei Erzsébet

 

KARÁCSONYI KÍVÁNSÁG

Ha én betlehemi
pásztorgyermek lennék,
karácsony estéjén
a jászolhoz mennék.

Ha volna egy szelíd,
szép, fehér báránykám,
azt is odavinném,
azt is odaszánnám.

Gyorsan letérdelnék…
Milyen jó is volna!
Angyalok éneke
gyönyörűen szólna.

Talán egy kis angyal
kezemen is fogna.
Megtartó Úr Jézus
rám is mosolyogna.

De én nem lehetek…
mért is nem lehetek
betlehemi nyáját
őrző pásztorgyerek!

Magyar földön járok…
el is múlt az régen,
hogy az a szép csillag
ragyogott az égen.

Van most csillag elég,
de úgy egy se ragyog.
Nem énekelnek már
mennyei angyalok.

Úr Jézus elébe
elmegyek én mégis,
száz nap és száz éjjel
ha mindig mennék is.

Száz nap és száz éjjel
még nem is kell járnom:
Odarepít engem
az én imádságom.

Mért megyek elébe?
Megköszönni szépen,
a sötét világra,
hogy leszállott értem.

Megmondani néki:
életem, halálom:
már én csak ezentúl
mindig Őt szolgálom.

Megsimogat, tudom,
Szerető szemével.
Megtelik a szívem
szíve melegével.

Megtartó Úr Jézus
édes mosolyával:
karácsonyestének
nagy boldogságával.

Túrmezei Erzsébet

 

KARÁCSONY KÍNÁBAN

Ott, ahol a tenger sárga,
s egy titokzatos országra
tekint alá szép napunk,
perceit vidáman élte
három kínai legényke:
a kis Csing, a Csáng, a Csung.

Itthon pedig, magyar tájon,
szintén élt ugyancsak három
fiatal kis harcosunk
nagy hittel kicsiny szívében.
Annyi idős forma éppen,
mint a Csing, a Csáng, a Csung.

Úgy vágytak valamit tenni
Jézusért, akinek semmi,
semmi kevés nem lehet,
aki mindent felhasználhat…
üdvére egy kis pogánynak,
aki mindent megtehet.

Karcsi vitte a labdáját,
Palkó meg a trombitáját,
képeskönyvét a Jani:
szeretettel adakoztak,
hogy a kicsi pogányoknak
legyen mivel játszani.

Elérkezett a várt este.
A kínai gyermekekre
ráborult a szent öröm.
Kimondani alig bírták,
úgy nevették vagy úgy sírták:
„Köszönöm, jaj, köszönöm!”

„De hát hogy lehet az – kérdik
a kedves missziós nénit, –
hogy a Csing labdát kapott?
Hisz ez volt a legfőbb vágya!
Este-reggel kis ágyába’
Ezért imádkozgatott.”

Csung is trombitára vágyott,
s tessék megkérdezni Csángot,
vele bírni se lehet:
könyvét szívére szorítja,
hiszen nagy annak a titka:
Imádságra felelet!

Ó, milyen boldog, nagy este!
Kis szívünk örömrepesve
hitet hirdet és csodát:
„Hisszük már, hogy Ő az Isten!
Nincs más, aki így segítsen,
s ennyi boldogságot ád.”

Kis keresztyén harcosok, ti,
szoktatok-e adakozni
tiszta szívvel, örömest?
Most is eljön nemsokára,
nem várat sokat magára
a kedves karácsonyest.

Jézus mindent felhasználhat
üdvére egy kis pogánynak,
s olyan esdekelve hí:
„Annyi szegény kis pogány van
Ázsiában, Afrikában:
Jöjjetek segíteni!

Boldog, fehér gyermekek, ti,
segítsetek megkeresni
nékem, ami elveszett!
Segítsetek megkeresni,
imában hozzám vezetni
sok-sok pogány gyermeket!”

Túrmezei Erzsébet